A mágus

A mágus álmodott…

Álmában nehéz fejjel és nehéz szívvel tért haza hosszú utazásából… de már senki sem várta…

Útitársa, a Bánat, pipát vett elő, és megtömte régi, dohos pipadohányával. Ősi idők dolgairól beszélgettek, de egyikük sem ismerte a boldogságot…

A mágus megelégelte a beszélgetést, és magára hagyta útitársát, a bánatot. Újabb barangolásra indult. Immár magányosan nézte az állandóan változó világot, és még mindig nem értette. Csavargott, és bujdosott. Mindent látott, és közben semmiben sem találta meg önmagát, és a még meg nem talált boldogságát.

Utazása során megérkezett egy jósnőhöz, aki rég elfeledett barátjának, a Tobzódásnak jósolt. A tömjén ízű levegőben a mágus magába szívta a fekete fényt, amit a némán derengő gyertyák köpködtek magukból. Hallgatta, ahogy a jósnő kiolvassa rég nem látott barátja kezéből a jövendőt, de nem értette szavait. A jósnő az öröm nyelvén beszélt, melyet a mágus már nem értett. A Tobzódás ezen a rég nem hallott nyelven megköszönte a jóslatot, és egy utazásra hívta a mágust.

A mágus a gesztusokból megértette régi barátja szándékát, de nem mehetett. Visszaemlékezett egy réges régi útjára, melyen a Tobzódás volt a vezetője, melynek végén meggyötörten, megcsömörlötten, és fásultan tért haza, ahol otthon helyett csak füstölgő romok, és a romokon ülő Bánat várta. Akkor felejtette el az öröm nyelvét, és jött rá, hogy még mindig nem ismeri a boldogságot.

A mágus álmában megcsókolta a jósnőt, majd tenyerét nyújtotta. A jósnő hosszan szemlélte, majd homlokát ráncolva megérintette ott, ahol az ujjtövek párnás dombjai összeérnek a tenyér bemélyedésével. Az érintéstől a máguson soha nem érzékelt érzések futottak végig, s közben a jósnő érintése nyomán egy kapu nyílt tenyerében.

– Ezen a kapun át a világegyetem energiái végigfolynak a teljes lényeden, és egyé válhatsz vele. Úgy érzékeled majd a világot, ahogy mindenki más, belülről. Megszűnik az objektivitásod, és egy leszel a sok közül. Ez a büntetésed. A bűnöd pedig, hogy másnak születtél.

A mágus felriadt álmából, és a megváltozott világot nézte maga körül. És érezte, ahogy a világegyetem kapuja a tenyerén egyre inkább kitágul, és érezte magában az energiát.

Tudta, hogy immár él.

A felismeréstől megvadultan próbálta bezárni a kaput, majd megpróbált álmához visszatérni. De nem lehetett. Végül beletörődött a megváltoztathatatlanba, és nyitott szemmel bámult maga elé.

Ekkor a semmiből előtűnt egy arc. Tudta, hogy nem lehet ott, hiszen saját gyerekkori arcmását látta. Az illúzió beszélt hozzá, de már nem hallotta, mit mond. Hirtelen az arc változni kezdett, és egy soha nem látott nő vonásai jelentek meg rajta. A mágus tudta, hogy hallucinál, de már nem akart tenni semmit. Csak nézte az állandóan változó nőt, akinek szavai nem jutottak el hozzá. A mágus már nem a szobájában volt, hanem egy nem létező térben lebegett a nem létező, örökké némán beszélő nő fölött.

Ekkor elsöprő vágyat érzett, hogy mindörökké együtt maradjanak, de a nő nem engedte közel magához. Végül eltűnt, és a mágus magához tért.

Magányosan, kimerülten, verítékben úszva kucorgott az ágya közepén, miközben a tenyerét szorongatta. És tudta, hogy meg fog halni. Az élet angyala ugyanis épp az imént lejtett vele egy utolsó, furcsa táncot.