A mágus látomása az Édenről

„Az Éj virágát leszakítja a szél,

Szívedbe tűzi azt.

Tested lángban ég,

És nem érted, mitől, s hogyan!”

A mágus ismét gyermek volt. Ágyában fekve tüzes lázban bámulta a sötét plafont. Kintről, az ajtó tejüvegje mögül, egy gázégő furcsa fénye szűrődött elméjébe, duruzsoló hangjával összefonódva, eggyé válva. „Jönnek”, gondolta. „Ismét engem akarnak.” Lázas elméjében irdatlan félelem rakott fészket régi emlékeiből, „…és kárörvendve vigyorgott trónján, mint az a király, Nabukodonozor, Babilon főpapja.”Agya egyre jobban közdött a felgyülemlő, torokszorító fájdalom ellen, de tehetetlen volt… A mágus ismét elájult.

Sötét zuhanása közben egy hatalmas, ismeretlen csarnokba lépett. „Pang… Pang… Pang…” kopogtak elméjében a vízcseppek, és estükben fodrozódtak lelke zaklatott tükrében. „Álom az álomban… Világ a világban, mely bennem épül… Örökön örökké.”

Az univerzum tágult, és szűkült. Évmilliárdok teltek el. A mágus pedig csöndesen hallgatta a vízcseppek koppanását.

Ismét a jelenben volt – nem létező jelenében, melyről tudta, hogy a régmúlt, de ez nem zavarta. Ágyában feküdt az augusztusi tüzforró éjszakában. „Kitt… katt… Csipp… csepp… Du-dupp... du-dupp… du-dupp” Szívverése egyre lassult… Elméje már üres volt… Csak a néma üresség kongott benne, és az összemosódó, csobbanó-kattogó dobbanások… Ismét útra indult.

Teste három részre oszlott… Fejében, a homloklebeny középpontjában, a harmadik szeme mögött helyezkedett el szelleme, mely racionalitásával gúsba kötötte. Mellkasában, szegycsontja középpontjában találta meg lelkét, mely érzelmi szárnyalását adta… Ágyékában, medencéjének közepén volt libidója, mely testiségének legfőbb energiagóca, és ami állandóan kifinomult ösztöneivel csábitotta. E három erőközpont különböző ritmusban rezonált, csakúgy, mint az elméjében kopogó vízcseppek, a ketyegő falióra, és a szíve is más ütemben lüktettek.Összhangba hozta önmagában a rezgéseit, és elindult útjának következő állomása felé…

Érezte az energiát, mely lényének templomából áradt. A három szféra egyesült, és új frekvencián rezegve új ritmusokat ,új világokat hoztak létre… „Világ a világban…” A mágus újjászületett. Lehunyt pillái mögött létrejött a Templom képe, mely csak benne élt ilyen tisztán. Kilenc, állandóan forgó, kör alakú várfalából kilenc kapu nyílt, melyeket kilenc szobor, kilenc fenevad oltalmazott. A mágus elindult a legkölső kapu felé, s miközben lelkébe tekintett, a kapuk felhagytak forgásukkal, és a fenevadak beengedték gazdájukat. A mágus kiállta lelkiismeretének próbáját… Végül elérte lényének legbelsőbb rétegét, ahol ismét megtalálta önmagát. A templom oltára volt Ő, üvegkalitkában, hogy a külvilág ne láthassa, csak az arra érdemesek vegyék észre, ki is Ő valójában. A fénytengerben úszó alak megtévesztésig hasonlított a mágusra, de kezében tartotta annak összes életerejét, egyetlen kékesen világító gömbbe zárva azt. Átadta neki, és eltűnt, a Templommal együtt.

A mágus végül visszatért saját testébe, és érezte magában a lüktető energiát. Vérével szállította ezt, és minden sejtjében érezte… minden sejtjét érezte. Egyetlen gondolattal mozgásra késztette a hatalmas erőfolyamot, ami végül is önmaga volt - és az életre kelt… önálló életre. Karjaiba tódult, és onnan tovább, a kezeibe. Mindkét tenyerének középpontját iszonyú erő döngette, és tudta, szétépi, ha nem engedi szabadjára megvadult énét. Kezeit egymáshoz közelítette, és a köztük lévő aprócska térben vakító villanással egy új világegyetem született…

A mágus most már nyugottan pihenhetett… Mindenütt ott volt, és nem volt sehol… Mindent látott, és nem látott semmit… Érezte a legkisebb kavicsot, és a leghatalmasabb hegyeket is… Ő volt a hal, és a halász, és ő volt a halász beleiben élősködő baktérium, és annak legapróbb részecskéje is ő volt… Egyé vált az összes univerzummal, és magában érezte azt… Ő volt a mindenség, és még sem volt senki és semmi

Végül egy villanástól megvakulva magáhoztért, és feleszmélt… Ágyában fekve bambán bámult barátja kezében lévő fényképezőgépre, és az ágy mellett törötten és kiürülten heverő ópiumos pipára… „Ismét megvilágosodtam.” Gondolta, miközben megcsömörlötten vánszorgott a mosdó felé…