Raven

A költőnő elindult a hajnali ködbe és minden távolodó lépéssel maga mögött hagyott egy emléket. Maga mögött hagyta az életét az álmait és mindent, amit szeretett. Szemében a csalódottság könnyei gyülekeztek. A csípős hideg szélben szinte égették arcát forró könnyei. Nem tudta merre menjen, nem tudta hova menjen, csak annyit akart hogy elmehessen innen, elhagyhassa ezt a földet, hogy levethesse ezt a porhüvelyt és annak minden átkát.  E céltalan bolyongás közben egyszer csak feltűnt a ködből egy kislány. Kezében egy fekete rózsa, ő maga angyalian szép, mélységes kék szemeiben mintha az óceán játszana, ruhája hófehér akárcsak ő maga. Hajában egy újabb rózsaszál s szívében az élet.

-Mit csinálsz te itt ilyenkor? -kérdezte tőle a költőnő. A kislány ránézett és hosszasan nézte, mint aki végig akarná mérni. Egy magas, barnahajú nő állt előtte, sötétbarna szemeiben szomorúság tátong, halovány ajkai alig nyílnak szóra, hangja magas és reszkető. Ő maga teljes egészében olyan árvának és szomorúnak tűnik, bár mosolyog. A kislány szó nélkül kézen fogta a nőt és elindult vele. A költőnő meglepődött ezen a gesztuson de a csöppséggel tartott.

-Mondd csak hova megyünk? - érdeklődött a kislánytól.

-Haza. Hazaviszlek magammal…

-Mégis hol laksz?

-A túloldalon - mutatott előre a ködbe. A semmiből hirtelen kibontakozott egy híd vonala. Csodás látvány volt. Régi fahíd lehetett ám benőtte a borostyán. A tó szinte végtelennek  tűnt, s a színe folyamatosan változott tengerzöldből sötétlilába majd óceán kékbe s így tovább, a part mellett egy szomorúfűz ringatózott a tó tükrével. A költőnő megállt és elmélyedt ebben a különös látványban.

-Nem jössz? Egyébként mi a neved? –kérdezte a kislány.

-Oh engem Jane-nek hívnak, és téged hogy hívnak?

-Raven. Ez a nevem Raven. De gyere gyorsan már nincs messze. Nagyon szép hely, csak kicsit sokan vagyunk. De ne aggódj lesz helyed. Szeretni fogsz nálunk. Még senki sem panaszkodott.  Na gyere, siessünk.- Jane gyorsan előresietett Ravenhez és kézen fogva indultak a hídhoz. A híd lábánál a kislány eldobta a fekete rózsát, és fellépett a hídra, Jane követte s mikor hátranézett minden a ködbe tűnt. Furcsállta a dolgot, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. A hídon sétálva Raven faggatta őt:

-Mondd, te hogy kerültél ide?

-Tudod nagyon szomorú voltam és nagyon buta is, otthagytam a családom,  mert úgy éreztem, hogy én nem szeretek élni.

-De miért pont erre jöttél?

-Nem tudom, elindultam és nem néztem szét, csak jöttem és jöttem, és akkor megláttalak.

-Mindjárt hazaérünk. Nem vagy éhes?

-De, nagyon. –erre a kislány felmosolygott és megszaporázta lépteit. A híd vége láthatóvá vált s ők szempillanatok alatt a parton találták magukat. Jane követte Ravent a kis utcákon, míg meg nem álltak egy háznál. Raven bevezette őt és leültette az asztalhoz.

-Anyu mindjárt hozza a vacsorát! Én elmegyek az öcsémért.- Ekkor belépett egy középkorú nő a szobába és letette a levest a vendég elé. Barátságosan rámosolygott majd megkérdezte:

-Mondja honnan jött?

- A közelben van egy birtok, onnan jöttem. Raven a maga kislánya?

-Igen az enyém.

-Hány éves?

-Azt hiszem 58.

-Az nem lehet, a kilenc évet is alig nézném ki belőle.- válaszolta meglepődve Jane.

-Jaj kicsikém -veregette meg a vállát a nő – miért nem azt kérdezte, hogy hány évesen halt meg? Ő is pont annyira halott, mint maga vagy én.