József Attila: A legutolsó harcos
Ha én sírok, a világ vére hull,
Ha káromkodok, minden trón remeg,
Ha nevetek, az Isten is örül
S tavaszba szöknek akkor a telek!
Valami forró, nyári éjszakán Gyárfüst ölelt át lomha földszagot S a legnagyobb lélek szökkent belém: Az ucca és a föld fia vagyok.
Ma hat földrészre nyílik bimbaja - Szép szívem óriás, piros virág És villamos hullámok: lengetik Világbelengő, kitárult szagát.
Börtön, kaszárnya, templom nem elég, Hogy a hegyekről ledobja szavam És minden ige fölöttem lebeg És minden más szándék szándéktalan.
Ha én sírok, a világ vére hull, Ha káromkodok, minden trón remeg, Ha nevetek, az Isten is örül S tavaszba szöknek akkor a telek!
Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk Akar csodátlan, új, legszebb csodát - Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az Arcunkról ömlő, lelkes lavinák.
Minden jövendő tűz is bennem él, Hogy az utolsó harcos én legyek. A simogatás az én lobogóm S minden megindul, hogyha én megyek!
A lelkesedés zengő süvegét Égig hajítják a görnyedt napok, Ha szívetekben a tükör leszek: Az ucca és a föld fia vagyok.
1923. ápr. 27. / 1924
|