Utószó
Lélekzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad
Utószó
Pierre Emmanuelnek
Emlékszel még? Az arcokon. Emlékszel még? Az üres árok. Emlékszel még? Csorog alá. Emlékszel még? A napon állok.
A Paris Journalt olvasod. Tél van azóta, téli éjjel. Megteritesz a közelemben, megágyazol a holdsütésben.
Lélekzet nélkül vetkezel éjszakáján a puszta háznak. Inged, ruhád leengeded. Mezítelen sírkő a hátad.
Boldogtalan erejü kép. Van itt valaki? Éber álom: felelet nélkül átkelek a tükrök mélyén heverő szobákon.
Ez hát az arcom, ez az arc? A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl ahogy az arcom, ez a kő röpűl felém a hófehér tükörből!
S a lovasok! A lovasok! Bánt a homály és sért a lámpa. Vékony sugárka víz csorog a mozdulatlan porcelánra.
Csukott ajtókon zörgetek. Sötét szobád, akár az akna A falakon hideg lobog. Sírásom mázolom a falra.
Segítsetek hófödte háztetők! Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva, a semmi napja mielőtt megjelenne. Ragyogjatok hiába!
Falnak támasztom fejemet. Mindenfelől az irgalomnak marék havát nyujtja felém egy halott város a halottnak.
Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj, egy menekülő felhő elfutóban. S a lovasok zuhogó, sűrü trappban megjönnek a csatakos virradatban.
|