Trapéz és korlát
Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Trapéz és korlát
Sötéten hátat forditasz, kisikló homlokodra a csillagöves éjszakát kezem hiába fonja. Nyakad köré ezüst pihék szelíd pilléi gyűlnek, bizalmasan belém tapadsz, nevetsz, - vadúl megütlek!
Sugárzó párkányon futunk, elgáncsolom a lábad, fölugrasz és szemembe kapsz, sebezhetetlen állat! Elszűkül arcod, hátra buksz, vadul zuhanni kezdesz, az éjszaka trapézain röpűlsz tovább, emelkedsz
a rebbenő való fölé! Kegyetlen, néma torna, mégcsak nem is kiálthatok, követlek szívdobogva, merészen ellököm magam, megkaplak és ledoblak, elterülünk hálóiban a rengő csillagoknak!
Most kényszerítlek, válaszolj, mióta tart e hajsza? Megalvadt szememben az éj. Ki kezdte és akarta? Mi lesz velem, s mi lesz veled? Vigasztalan szeretlek! Ülünk az ég korlátain, mint elitélt fegyencek.
|