Halál

Haldoklott... Érezte, ahogy a hatalmas csapásoktól kifolyik belőle az élet – a testnedveivel együtt. Csak még egy pillanat, és vége... Teste kettészakadt, alsó fele még ragaszkodott az anyaföldhöz, azonban felsőteste tehetetlenül zuhant és terült el a porban... Egyszerűen ketté szakadt. Még utoljára erőtlenül vonaglott egyet – bár ezt rajta kívül senki sem láthatta -, és mikor az utolsó rezdülések is lecsendesültek testén, végleg ellazult.

Nem ártott senkinek soha életében, és mégis könyörtelenül lemészárolta egy hűvös gyilkos. És ami talán még szörnyűbb volt számára saját halában, az hogy - társaival ellentétben, akik már távoztak ebből a világból, és akikkel együtt nőtt fel -, neki nem késsel ontották ki életét, hanem egy lapáttal verték könyörtelen brutalitással halálra.

A lapátot tartó kéz addig ontotta magából súlyos csapásait, amíg a test ketté nem szakadt, és a fej - a törzs nagy részével együtt -, el nem terült a földön, és testnedveit fel nem szívta az anyaföld. Mikor pedig bevégezte véres munkáját egykedvűen arrébb hajította a tetemet, és némi földet is szórt rá.

A mágus épp ekkor járt arra, végignézte a szörnyű mészárlást, és tehetetlen haláltusát, majd a test végigfutó utolsó remegést is.

Ezek után közelebb lépett, belélegezte a halál fanyar illatát, és saját két kezével kaparta ki a testet a föld alól.

Tervei voltak a kis holttesttel... Ma este bálba készült...

Még egyszer mélyen beszívta a holttest illatát.

Majd kaján vigyorral az arcán kalapjába tűzte a virágot. „Milyen gyönyörű ez a hajnal!” gondolta, majd oda köszönt az út szélén lapátoló munkásoknak, és mosolyogva tovább állt.

2006. július 6., 16:30:24