Harminc év után
Nymphetamine 2007.01.14. 10:15
Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sirbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...
Harminc év után
Mi hátra volt még, elkövetkezett. E földi létben gyász sorunk betölt. Találkozunk - irgalmas végezet! - Utolszor, egyszer még, a - sír előtt. Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz, S helyet cserél bennünk a fájdalom; És folyni látom, majd ha már késő lesz, A megbánásnak könnyét arcodon.
Mert amit én vesztettem, óriás, Hozzá az ég adott erőt nekem. Én látok itt olyant, mit senki más; Csodákat mivel emlékezetem. A multból fölmerül egy pillanat, Mint oceánból elsülyedt sziget; És látom ujra ifju arcodat, Mikor még másért nem dobbant szived.
És e varázslat rád is visszahat. E lélek a te Veszta-templomod. Oltára képében látod magad; Mi vagyok én neked, most már tudod: Ha majd a földi élettől megváltam, Imába, dalba foglalt szerelem Örökkévalósága a halálban... Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
Ki bájaidból méltatlan vadakra Pazaroltál nem értett kincseket; Én, a hideg bálvány vezeklő rabja, Ki minden kéjt szivébe temetett: Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan... Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett - Az el nem nyert éden fájdalma van.
Igy űl a hold ádáz vihar után Elcsöndesült nagy tornyos fellegen, És néz alá a méla éjszakán Bánatosan, de szenvedélytelen, Hallgatva a sirbolti csöndességet A rémteli sötét erdő alatt, Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek Hervadt levélre halkan hullanak...
1892
|