Kórház szag úszott a levegőben. Tiszta, fehér, mély csend töltötte be a szobát. Egy leheletnyi élet bontogatta pilláit a beszűrődő fényár közepén. Egy mély lélegzet. Igen, újra. Ismeri ezt az érzést. A légvétel minden pillanatát újra csodálja. Magánál van. Bágyadtan ing szeme a homályos szobában. Itt-ott megáll egy színfolton, majd úszik tovább. Valami nagyon feltűnő, valami fölöttébb színes ül mellette. Pislog párat, majd egy elhaló hang szakad ki a torkán és meg sem áll, meg sem áll, míg a mellette ülő nő füléhez nem ér. Az unottan teszi térdére újságát és elkönyveli, hogy a beteg magához tért. Hiába néz rá vizenyős szemeivel, nem lát semmit. Pedig az ő szeme ragyogóbb mindennél. Ha valaki látta már szépnek a vizet és érezte annak minden csodáját, az csak sejtheti milyen volt ez a szempár. Mélyebb és haragosabb minden tengernél és mégis oly szelíden bocsánatot kérő. Ezekkel a szemekkel kutatta a külvilágot És lassan élesedett minden torzult kép. Mint aki álmot látott és még most sem ocsúdott annak világából, még most sem látja a valóságot, csak álmának lényeivel vegyíti a szobát. Lassan, de elfoszlanak a lények és kibontakozik arca fölött egy vörös hajú nő. Nem ismeri. Ijedezve nézi, majd egy szúró fájdalomként beléhasít a tegnap este. Mindenki komor feketében áll körülötte és mindenki kényszeredett részvéttel üli körül. Ezek az arcok, mintha mindjárt elnevetnék maguk, de mikor mosolyra húzódik szájuk az illedelmes kényszeredett görcs egy eltorzult arcot erőltet rájuk. Csak az ő szíve fáj, csak neki igazak a könnyei. Mert csak ő érti ezt meg. Összesúgnak mögötte, mintha ott sem volna, megnézik őt és elkönyvelik, tényleg csak őt hatotta meg. Néhányan másodpercekig is képesek szánakozni rajta, de tovább vagy idejük, vagy pénzük, vagy energiájuk nincs. Valami halk, síri zene terjeng, valahonnan egy eldugott helyről, ahol senki nem járt még csak maga a lélek. Talán a túlvilágról szól, a dallamai a keserű akkordok, olyan meghatóan szépek. És ő feláll, mintha valami gépies erő húzná és taszítaná innen el, messzire, máshova, egy igazabb hely felé. Csipkés szoknyája térdéig ér, derekához egy lágy, ezüst szalaggal van kötve. Szürke fűzője alig engedi fájdalmát a világra szülnie. Ott áll a vaskapu előtt. Halkan hozzáér, megsimítja. Csókot lehet a zárra, majd elfordítja a kulcsot. Az út a kertbe vezet. Rózsák hada kapdos gyönge lábaiba, és liliomok száza simítja sebzett térdecskéit. Alig múlt tizenhat, de mégis a világ legnagyobb fájdalmával kell élnie: tőrt adott a szerelme kezébe, ki a szívébe szúrta azt. Útja során látta őt. A csillagok is mind lepotyogtak, a fák mind meghajoltak, a szél megállt a tó szétnyílt fájdalma előtt. Ő csak sírt és sírt, de meg nem állt. A fák ágai megtépték ruháját a csillagok elvakították, a szél kifújta száját, de ő csak ment tovább, a tó medre felé. Mikor a közepére ért megállt, és nem könnyezett tovább. Zúgó robajjal múlt feledésbe az éji zene, a hullámok kapzsin, mohón kaptak érte, hogy a partra vethessék. Most itt fekszik, egy kórteremben. -Hát magához tért. Hívom az orvost. El ne menjen kis boszorka.- hosszasan nézte a vörös hajú nőt, aki kitopogott a doktor úrért. Nevetve jött vissza, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy ő ott fekszik az ágyon, ott nehezedik, feszül és függ. A nővérke mit sem törődve vele leült és olvasgatta tovább az újságot. A doktor leült mellé. Fészkelődött egy kicsit a széken, majd megkérte a nővért, hogy távozzon a szobából. Az a lehető legnagyobb szívességnek érezte ezt és már rohant is el, messzire, csak itt ne kelljen ülnie mellette. -Mi a neve?- kérdezte az orvos -Emma. -Kora? -Tizenhat múltam. -hosszú, nehéz csend következett. Emma lihegett, félt. Tudta mi vár rá. De mégis erőt vett magán és megkérdezte:-Mi a bajom? -Sajnos nem tudjuk. Nem találom az okot. -Legyen őszinte. Csak annyit mondjon igen, vagy nem és én beletörődöm. De kérem őszintén mondja meg. – mély levegőt vett- Meg fogok halni? -Higgye el, nem tudom.- Emma elfordította a fejét. Lehunyta szemét.Látta magát a tó fenekén, ahogy kiemelik a hullámok, és a partra vetik. Látta amint kedvese mellé hajol, hogy utolsó csókot leheljen arcára. Látta amint ott fekszik a meghajlott fákon és reszket a teste-lelke. Látta amint itt fekszik és remeg. Tudta hogy hazudnak neki. -Miért nem mondja el? Kíméletes akar lenni, de én már régen felkészültem a halálra. Én nem riadok meg, én nem ellenkezem. Csöndben és némán tűröm majd ha meg kell halnom. És örülni fogok annak, ha időm nem véges. Kérem, mondjon valamit.- Az orvos mélyen a szemébe nézett. Ezek a szemek nem hagyták őt nyugodni. Lelke minden bugyrából egyszerre kiáltott rá az érzés: te hazudtál! Legszívesebben kirohant volna a teremből, de ha felpattan és lábaira áll azok úgy omlottak volna össze alatta, mint egy gyenge kártyavár. Erőt vett magán, megköszörülte a torkát, végigsimította Emma ágyán a párnát és kezét homlokára tette. Emma hatalmas szemekkel nézte őt. A nagy és erős férfit, aki most, mint egy kisgyerek úgy zokog. Könnyeit hiába palástolta volna, nem érdekelte már semmi. Ez a hihetetlen erő és élet, ami ebben a lányban van, úgy lenyűgözte, hogy úgy érezte meg kell adnia a tiszteletet és meg kell mondania: -Emma, meg fogsz halni.- Emma nem felelt semmit, szemeit az égre emelte, majd a doktorra, aki azóta már kezét szorongatta görcsösen. -Mi a bajom? -nézett merőn a férfi szemébe -Nem tudom, nem tudom. De ha tudhatnám… -Pszt. -szakította félbe a lány- Én tudom, és ez épp elég. -Mi? Hogy mondod?- Emma kitekintett az égre, madarak szálltak ott, és felhők kavarogtak. A napfény ugyanúgy tűzött be, mint mikor felébredt, és most mikor el fog menni ugyanúgy búcsúzik tőle, mint mikor köszöntötte. Szemei csillogtak, ragyogtak, és könnycseppek futottak le hófehér arcán. Hosszú percekig nem szólt, csak az eget nézte. Majd suttogása törte meg a csendet: Meghasad a szívem…