Téged vagy engem?

Csak a Hold fénye süt. Lassan himbálom lábam a morajló víz fölött, s a csillagok is azt lesik, mit tervezhetek. Reszketve magasba emelem kezem, úgy fogom e tőrt, mint egy áldozatot, mit most bemutatok a kegyes Holdnak. Megmarkolom és felmutatom. Itt van, itt, ni. Megfogadtam, megteszem. Én tovább nem várhatok.

Ismerlek, ismersz. Nincs rajta mit vitatni. Szeretlek, szerettél. Téged vagy engem? Én tovább nem várhatok.

Ha tudnád hogy epedtem, hogy megölelj és megcsókolj, vagy csak szeress, ha csak egy kicsit is, de szeress. Ha tudnád mily nagy fájdalom szabdalja lelkem: túlságosan szeretlek. De te nem ölelsz, te nem csókolsz, te nem szeretsz. Mély a világ, ahhoz hogy élni tudjak ezek után még benne. Férgek sokasága taszít le a szakadék legaljába, hogy onnan kitörni ne tudjak többé. Megtelik velük a szemem, a szám az orrom és már csak étel leszek a számukra én is, egy elveszett, elvesztett lélek ki már élők között nem maradhat, mert felfalták a csontkukacok. Nem látod milyen pokoli mélyre taszít e viszonzatlan láng? Egy aprócska kardélre szúrtad a szívem vele, mely függ, akaszkodik reménytelenül, s megcsillan szilánkjain a bíbor napkelte. Csak annyit kérnék, hogy szeress. Nem nagy kérés. Ha nem is szeretsz majd a csókjaim és a karjaim közt megszeretsz, egyszer, talán. A madaram lennél, édes madaram. Börtönöd, kalitkád csak a szerelmem lenne. De te nem akarod.

Nem volt mit tennem, választanom kellett. És én döntöttem. Ez a tőr ma egy halvány szívet szúr át.

Felmardos az égre a hajnal örökös lángja. Utolsó láng, de nem nekem. Nyikorgó keringőt jár a szél körülöttem, ahogy hozzád tartok kedvesem. Ha enyém nem, másé sem…

Ágyad, mint egy vad és féltő kar betakar, de akad hely még benne számomra is. Felhúzom  takaród s befekszem melléd. Lassan, és némán csúszik fölénk a hajnal. Rád lehel, hogy tudd nem vagy egyedül. Rád nézek. Sokáig és mélyen fürkészem az arcod. Oly nyugodtan fekszel, oly édesen. Hát veled akarok én végezni? Csak mert az enyém nem…

Az enyém nem vagy, másé sem lehetsz. Előrántom a tőrt és megsétáltatom hevesen verdeső szíved körül. Tested a kalitkája, de én szabadon engedem. Szívesen elengedem, csak hogy együtt szárnyalhassunk tovább. Itt a mellkasodban, itt lakik a lelked. Segítek rajta, az enyém is fáj. Elmorzsol ez az isteni erő.

Egy lágy vágást ejtek hófehér bőrödön, s megrezdül az arcod. Angyali arcod most rémült fájdalmat terjeszt. Olyan ez mikor egy kislány megszúrja az ujját. Megszúrtak tüskéid, s most levágom a rózsát. De te, ha holt vagy, akkor is csak fájhat.

Megcsókolom a homlokod. Megsimítom arcod, s majd a szád is. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Rivallom rád. Kinyitod szemed. Megrezzen benne a zöld bogár, s ajkad szóra nyitnád, de már nem lehet.

A tőr suhan.  

Mint a sebes éjszaka. Beleolvadnak a csillagok s minden e világon. Meleg vér önti el a tenyerem. Te csak dermedten bámulsz, és nem értesz semmit.

Bocsáss meg.

Meg kellett halnom.

Mást nem tehettem.

Nekem nincs időm.

Én úgy szerettelek, hogy azt már nem tudtam elviselni.